Feletted állok, és nézem a szívedet.
A kezemben tartom a lelked, és nem tudok mit kezdeni vele. A gyomrom valami
kellemetlen érzés szorongatja, és sejtelmem sincs, mit kellene tennem.
Szeretnék mondani valamit; valami szépet, olyat, amivel megvigasztalhatnálak.
De mit mondjak? Hogy együttérzek? Nem mondhatom, mert nem tudok együttérezni
veled - a fájdalom, mely a szívedet nyomja, engem még sosem ért.
Magam
előtt látlak, és a szám már nyílik, már mondanám: sajnálom! Vékony hangon,
szenvedélyesen üvölteném, hogy sajnálom, sajnálom, sajnálom. De aztán mégis
inkább lehajtom a fejem és megkegyelmezek a csendnek. Mert mit sajnálok? Kit
sajnálok? Téged? Az Édesanyádat? Őt nem ismertem, s téged is csak alig-alig.
Akkor
mit mondjak? Mondjam, ami ilyenkor az udvarias, a megszokott? Mondjam, hogy részvétem? Suttogjam-e, vagy inkább
kiáltsam, hogy zengjenek a falak? Nem. Ezek mind csak szivacsos emberi szavak.
Én azt szeretném, ha tudnád: mit gondolok valójában. Ki akarom nyitni a szemed,
hogy lásd már meg végre: te nem vagy, és soha nem is voltál egyedül! Mennyi, de
mennyi barát, s szerető ember vesz körül; s csak ha keményen összeszorítom
szemeim, akkor nem látom, hányan állnak sorba, hogy felfoghassák könnyeidet.
Én
is itt állok, s kiintegetek a tömegből: „Na nézd csak, nézd! Én is itt vagyok!”
S úgy szeretnék valami igazán szépet mondani! Annyira szeretném kimondani, hogy
ugyan mindig más helyen, de itt vagyok, ha szükséged van rám. Úgy elmondanám,
hogy az én szívem mindig nyitva áll; hogy igazán segíteni szeretnék.
De
aztán rád nézek, és azt gondolom: neked most nem szavakra van szükséged, hanem
valakire, akire ráborulhatsz. Megállok, s odatartom a vállam; zuhanj rám, s én
boldogan viselem majd ezt a terhet is, míg újra olyan erős nem leszel, hogy
nélkülem is elboldogulsz. Akkor majd rád mosolygok, szorosan átölellek, és
együtt nevetünk újra: igen, ezt is túléltük! Együtt éltük túl.
Fotó: Szalma Csilla
