A nap egész délután erősen tűzött a Városra,
mintha csak az lett volna a célja, hogy utoljára megpirítsa az emberek arcát
így, a nyár végén.
Egy lány és egy fiú sétált az úton; bőrük
furcsán villogott és kicsit áttetszőnek tűnt a nagy világosságban. A lány
aranykoronát viselt, a fiú kalapján árvalányhaj lengedezett a koszos, bűzös
szellőben. A lány szivárványhártyája piros és csillogó volt, a fiúnak pedig egy
szál haja sem maradt, pedig fiatalnak látszott. Egyébként teljesen átlagosak
voltak.
A Körúton jártak épp, s a hatalmas tömeg
ellenére senki nem vette észre őket. Hát persze, miért is? Elvégre volt itt már
mindenféle ember, néger, kínai, olasz, japán, német, meg koreai. Mit számít, ha
két ember –vagy valami hasonló- jár közöttük? Itt nincsen idegen, itt
elmosódnak a különbségek. Itt csak ember
és ember van; semmi egyéb.
A lány odabújt a fiúhoz, de nem ért
hozzá. A fiú volt az, aki a lány karjába
kapaszkodott; ha az emberek csak kicsivel jobban odafigyelnek rájuk, látják, hogy
a fiú keze szinte belefehéredik, annyira szorítja a másikat. Ujjai görcsösen
kulcsolódtak a másikéra, miközben szeme üvegesen meredt maga elé. Valamikor barna
szeme volt a fiúnak, mára csak ilyen seszínű maradt. Persze nem fontos ez sem,
hiszen ha az emberek jobban figyeltek volna egymásra, akkor sem látják őket –
csak az látta ezt a párt, akiknek nyitott volt a szíve és erős a lelke. És
ugye, ebből manapság egyre kevesebb van. Az emberek persze nem tudták, hogy
látniuk kellene őket; Ők meg nem törődtek velük. Nekik céljuk, fontos dolguk
volt, és ez éltette őket, már ha életről beszélhetünk esetükben.
A lány piros szeme most a fiúra tekintett,
vértelen ajkai mosolyra húzódtak repedezett, fehér arcán. Ha az emberek látták
volna, nem tudták volna megmondani, mennyi idős. A húsz és a hetven éves furcsa
keveréke volt e lény. A fiú nem nézett rá, ugyanúgy meredt maga elé, s ha
lehet, még görcsösebben szorította a lány karját.
Jóideje mentek már, mikor egy gyorsétterem
mellett megálltak. Nem enni akartak; sosem volt szükségük ilyen földi dolgokra.
Az étterem melletti ajtót nézték. A hatalmas, száztíz éves épület díszes
vaskapuja méltóságteljesen magasodott föléjük. Az ajtó mellett kétoldalt, a
falon üvegkirakat volt, benne CD-k, lemezek, kazetták sorakoztak; alattuk egy
papírtábla hirdette: Üzlet a belső udvaron.
A furcsa pár nézte egy darabig a kaput, meg a
kirakatot – nézték, de nem valószínű, hogy láttak is valamit. Aztán a lány
lassan lenyomta a vaskapu díszes kilincsét, s a mellette tántorgó fiút vezetve
belépett. Körfolyosós udvar fogadta őket: az ódon épület fantasztikus
nagyságban magasodott föléjük. Furcsa, tömött csend volt idebenn; olyan érzést
keltve, mintha a fülüket vattával tömték volna be. Ide nem hallatszott be az
autók, villamosok, buszok monoton zörgése, az emberek lépteinek rohanó
kopogása. Mintha egy másik világ lett volna. A lány piros szemeit fölfelé
meresztgette. Úgy érezte, egy szakadékban áll, fölötte az emeletek
összezárultak. Most nem mosolygott. Nézett csak felfelé, hallgatta a semmit, az
a pici darab, ami a lelkéből megmaradt, iszonyatosan fájt. Ha tudott volna még
sírni, valószínűleg a könnyek rég potyogtak volna az arcán. De ő már régen nem
sírt – ahogy régen nem beszélt, és nem ölelt már senkit. Tévelygő gondolataiból
a fiú görcsös rándulása rázta fel. A lány szemrebbenés nélkül nézte, ahogy
társa összeesik, lezuhan a földre, öklendezik…
A vér néma patakban folydogált a lejtős
kövezeten. A lány lassan letérdelt a fiú mellé és a vállára tette áttetsző
kezét. „Mennünk kell” mondta az
érintése, s a fiú felnézett rá üveges, seszínű szemeivel. Milyen szép,
mélybarna szemek voltak ezek egykor… mára nem maradt abból semmi sem. A lány
biztosan sóhajtott volna, ha emberi tüdejében maradt volna még erő. De nem
maradt abból már semmi. Semmi…
A CD-üzlet ajtaja szemben volt, az udvar egyik
sarkában a hatalmas bérház alsó lakásában. Tipikus „sufni-bolt” volt, pici, de
mégis tele értékesebbnél értékesebb dolgokkal; ide ment be a két lény.
Bent a boltban épp egy negyvenes évei közepén
járó hölgy vásárolt. Vörös haja volt, meg könnyű nyári ruhája; csak úgy suhant,
mikor elment a pár mellett. A lány utána nézett, piros szeme egyre lázasabban
csillogott. A pult mögött idősebb úr álldogált. Szemüvege és őszülő haja néha
furcsákat vibrált a gyenge fényben. Pont, mint lánynak. A vörös hajú nő persze
nem láthatta ezt. Ahogy senki sem.
A lány lassan a pult elé lépdelt, mire az idős
úr lassan felemelte a fejét. Kicsit elgondolkozott, miközben a vörös szemekbe
fúrta tekintetét.
- Szervusztok – mondta aztán lassan, szinte
suttogva. – Tudtam, hogy eljöttök, csak azt nem, hogy mikor. De sebaj. Itt
vagytok végre. A bújócska véget ért. Aki bújt, aki nem; vége.
Elmosolyodott, és kezét a lány felé nyújtotta.
Az tétovázott egy kicsit, fejét oldalra billentve fürkészte a férfi arcát.
Végül kinyújtotta a kezét, s sápadt ujjait az eladó ujjaihoz érintette.
Hirtelen kékes fény villant a boltocskában, s betöltötte az egész udvart. Ha
egy ember épp arra jár, talán fényképezőgép vakujának gondolhatta volna.
A férfi megszorította a lány kezét, és újra
kedvesen mosolyogni kezdett.
- Ne félj – mondta. – Mindjárt vége.
Lassan kiment az épületből, előre, a
kirakathoz. Kis gondolkozás után egy CD-t vett ki a vitrinből, majd
visszasétált az üzletbe. A lány éppen egy plakátot nézett meredten; mikor a
férfi belépett, összerezzent. A férfi még mindig mosolygott, majd a lány
hófehér kezébe rakta a lemezt.
Ami ezután történt, emberi ésszel meg nem
magyarázható. A két lény bőre egyre világosabb lett, mintha belülről világították
volna meg őket, míg egyszerre teljesen átlátszóvá nem váltak. Ekkor hirtelen,
mintha darabjaikra szakadtak volna, fény szökött ki a belsejükből. Újra
felvillant a kékes vibrálás; s a lány koronája nagyot koppant a padlón.
A férfi nézte még egy darabig a két lény hűlt
helyét, aztán mosolyogva lehajolt, és felvette az egyetlen megamaradt emberi
darabot a földről; a koronát, meg a kalapot. A CD-t visszatette a kirakatba,
majd a két fejfedővel a kezében besétált egy kis szobába, ami az üzlet egy
eldugott sarkában kapott helyet. Villanyt gyújtott, majd a több száz kalap és
korona mellé akasztotta ezt a kettőt is a falra. Nézte még egy darabig a
„gyűjteményt”, majd lekapcsolta a villanyt és kilépett az üzlet magányába.
Angyalok voltak, vagy szellemek? Démonok? A
férfi sem tudta pontosan; ő csak azt tette, amit rábíztak: hazasegítette őket,
mikor már végeztek a dolgukkal. S hogy mi a dolguk? Ember! Nyisd ki néha a
szemed mellett a szívedet is. Talán meglátod őket.
Talán rájössz, mi a dolguk. Bár nem valószínű.
Hiszen te is ember vagy. Igaz?
Fotó: Szalma Csilla
2012-09-02