Egy törött lelkű baráthoz

Feletted állok, és nézem a szívedet. A kezemben tartom a lelked, és nem tudok mit kezdeni vele. A gyomrom valami kellemetlen érzés szorongatja, és sejtelmem sincs, mit kellene tennem. Szeretnék mondani valamit; valami szépet, olyat, amivel megvigasztalhatnálak. De mit mondjak? Hogy együttérzek? Nem mondhatom, mert nem tudok együttérezni veled -  a fájdalom, mely a szívedet nyomja, engem még sosem ért.

Magam előtt látlak, és a szám már nyílik, már mondanám: sajnálom! Vékony hangon, szenvedélyesen üvölteném, hogy sajnálom, sajnálom, sajnálom. De aztán mégis inkább lehajtom a fejem és megkegyelmezek a csendnek. Mert mit sajnálok? Kit sajnálok? Téged? Az Édesanyádat? Őt nem ismertem, s téged is csak alig-alig.

Akkor mit mondjak? Mondjam, ami ilyenkor az udvarias, a megszokott? Mondjam, hogy részvétem? Suttogjam-e, vagy inkább kiáltsam, hogy zengjenek a falak? Nem. Ezek mind csak szivacsos emberi szavak. Én azt szeretném, ha tudnád: mit gondolok valójában. Ki akarom nyitni a szemed, hogy lásd már meg végre: te nem vagy, és soha nem is voltál egyedül! Mennyi, de mennyi barát, s szerető ember vesz körül; s csak ha keményen összeszorítom szemeim, akkor nem látom, hányan állnak sorba, hogy felfoghassák könnyeidet.

Én is itt állok, s kiintegetek a tömegből: „Na nézd csak, nézd! Én is itt vagyok!” S úgy szeretnék valami igazán szépet mondani! Annyira szeretném kimondani, hogy ugyan mindig más helyen, de itt vagyok, ha szükséged van rám. Úgy elmondanám, hogy az én szívem mindig nyitva áll; hogy igazán segíteni szeretnék.

De aztán rád nézek, és azt gondolom: neked most nem szavakra van szükséged, hanem valakire, akire ráborulhatsz. Megállok, s odatartom a vállam; zuhanj rám, s én boldogan viselem majd ezt a terhet is, míg újra olyan erős nem leszel, hogy nélkülem is elboldogulsz. Akkor majd rád mosolygok, szorosan átölellek, és együtt nevetünk újra: igen, ezt is túléltük! Együtt éltük túl. 

Fotó: Szalma Csilla

A Remény Napja

  A Lány hamar felébredt. Nem tudta, miért. Máskor, ha szünidő volt, késő délelőttig az ágyban tudott maradni. Aznap nem. Kipattant a szeme, és a szíve úgy lüktetett, mintha legalábbis futott volna.

  Felült az ágyon és kihúzta a függönyt; picit hunyorgott még a hirtelen fényáradatban. Körülnézett: minden ugyanolyan volt, mint mielőtt lefeküdt. De mégis, mintha a tárgyak, a falak éltek, lüktettek volna. Kitekintett az ablakon: a fák ünnepi díszben sorakoztak, az utca porában finomcipős emberek jártak, akik –mielőtt elindultak - pontosan tudták, hogy mire a Térre érnek, már mind koszosak lesznek - de azért csak kitisztították a lábbelijüket. És mindegyikük szíve felett ott volt a kokárda. A lány elmosolyodott: „Március 15. van!” És valami egészen furcsa boldogság öntötte el a lelkét. Valami reményszerű.

  Fehér ruhát vett fel, a hajába szalagot font – nemzetiszínűt. Felvette a legszebb cipőjét, és ő is elindult az utca porában. Útközben néha megállt; meg-megsimogatta az öreg fákat, ránevetett a madarakra és át akarta ölelni az egész világot. Boldog volt – meg nem tudta volna mondani, miért. Aznap szeretettel nézett rá a legkisebb út menti kóróra is: ő is magyar! „Talán még jobban is, mint mi, az emberek. Mert mi sokszor elfeledjük, kik vagyunk, pedig mindennap ezeken az utcákon megyünk végig, és mindennap ezt a nyelvet beszéljük. De mégsem jut eszünkbe, hogy rengeteget kaptunk, és adnunk is kellene valamit… legalább, hogy kitartsunk. Miért nem vagyunk olyanok, mint a gaz, aki annyira ragaszkodik a földjéhez, hogyha kitépik, meghal?”

   Egy férfi jött szembe vele. Magas volt, de összegörnyedt. Kalapját homlokára húzta, szemét lesütötte. „Miért nem néz fel? Miért nem jár büszkén, mint ma mindenki? És nincs rajta kokárda sem. Talán…”

  - Jó napot! Március 15.-e van! – Kiáltott rá a Férfira és rámosolygott. Az ember furcsán nézett rá, mintha nem értené, ez miért különleges dolog. De a Lány, mikor elmentében visszafordult, még láthatta, ahogy a férfi kihúzza szeméből fejfedőjét, és büszkén lépkedve megy tovább.

  „Miért ilyen különleges ez a nap? És miért érzem magam ilyen furcsán? Ilyen… boldogan…”

  Zászlósok mentek el mellette. A nap büszkén csillant meg a piros, a fehér, meg a zöld selymeken. A táncosok is ünneplőben voltak; rámosolyogtak a Lányra, és kalapot emeltek előtte. A Lány visszanevetett rájuk, és integetett.

  „Hogy mi a szép ebben az egészben? Talán, hogy ilyenkor senki nem kérdőjelezi meg a másik kilétét. Ilyenkor minden magyar egy ember, egyetlen lüktető szív.”

  A nap szikrázott, és feltűnően meleg lett. Ünneplőruhás gyerekek szaladtak el a Lány mellett, és komoly, most mégis felszabadult felnőttek mentek utánuk. Most Ők sem kiabáltak, csak nevettek, és valami gyönyörű csillogott a szemükben.

  „Igen, ez a legszebb. Az emberekben most ott a remény. Visszarepülnek az időben, és reménykednek. Hiába tudják, hogy alig másfél év múlva vége – ez most nem érdekli őket. Ez a remény napja! És csak a reményé…”

  A Lány még elrúgott egy kavicsot az útjából, aztán csatlakozott a Térre igyekvő tömeghez, mely lassan őt is magába olvasztotta. S magába olvasztotta a gondolatait, álmait, hogy igazán szép legyen az élet. Legalább ezen az egy napon.

                                                                                                                

                                                                                  2012-03-29

Néhány szó a blogról

 Úgy gondoltam, néhány szót szólnék a blogom felépítéséről, elgondolásáról.

 Az Egy kis szűrreál címke alatt azok az írásaim kapnak helyet, melyeket főként egy hangulat, egy érzés fogalmazott meg. Ezeknek különösebb valóságalapjuk nincs; egyedül talán a hely. A lényeg ezekben a gondolataim "kiírása" volt, melyeket egy ilyen ködös, álomszerű, homályos köntösbe bújtattam.


A Lélektől lélekig címke alá olyan dolgok ismertetését tervezem, melyek -valamiért- nagy hatással voltak rám. Lehet ez egy zene, egy együttes, egy festmény, színházi előadás, vagy akármi, amiket nagyon nagy szeretettel ajánlok mindenkinek.


Zajos múlt címhez kerülnek azon írásaim, melyek egy-egy történelmi esemény hatására születtek meg.


Végül pedig Hétköznapi gondolatok. Ide szeretném a többi olyan írásomat tenni, melyeket -egyelőre- nem határolnék be; csak szeretném mindenkivel megosztani.


Szösszenetek. Rövid, általában néhány mondatból álló gondolatok kerülnek ide, néha képekkel, fotókkal.


Köszönöm, hogy elolvastad, jó olvasást kívánok!

Kriga

Ismerős Arcok

„Nyomot hagyni! Ez a cél.”

„Hogy gondolhattad azt, hogy véletlen,
Hogy éppen most, s hogy épp ide születtem
Hogy azon a nyelven beszélek, amin Petőfi Sándor írt,
S hogy úgy érzem, az én dolgom hozni most a hírt…”

               

 Jól emlékszem a napra, amikor Édesapám elhurcolt életem első Ismerős Arcok koncertjére. Korábban egy osztálytársam már mesélt róluk, s Édesapám is néha hallgatta egy-egy számukat, de kezdetben nem igazán tulajdonítottam jelentőséget az együttesnek. 

 Egyszer aztán a falunkhoz közel, Nagymaroson adtak akusztikus koncertet; nem is lehetett volna jobb helyszín, mint ez a gyönyörű, Duna-menti város. Így aztán Apukám megfogta a grabancomat és elvitt oda. Bevallom, azért olyan nagyon nem kellett hurcolni; abban az időben kezdtem ismerkedni, „barátkozni” a nemzeti rockkal, mint műfajjal, s egyébként is elég nyitott vagyok minden újra, ismeretlenre.

 Summa summarum: elmentem, meghallgattam – s az utolsó dal alatt potyogtak a könnyeim. Annyi gyönyörű gondolat, annyi fájdalmas emlék, annyi új élmény ért ott, a művelődési ház nagytermében, amikor összekarolva álltunk, s mindenki együtt, igaz egyetértésben énekelt, hogy egyszerűen nem bírtam tovább. A régi énem akkor roppant össze, hogy aztán később, szép lassan, hónapok alatt egészen újjászülessek, egészen más értékrendszerem s életfelfogásom legyen.

 Hogy értékelni tudjam, hogy „azon a nyelven beszélek, amin Petőfi Sándor írt” s higgyem, hogy „az én dolgom (is) hozni a hírt”.

Ismerős Arcok – Kerítést bontok

 „Nem kérni jöttem én – szólok csendesen -,

  Élnék csak magyarként, mint más is rendesen…”

 Az Ismerős Arcok zenekar 1999-ben alakult, szövegviláguk egy erdélyi út során alakult olyanná, amilyennek ma is szeretjük. 

Témáik a hazaszeretet érzése, a nemzeti értékek ápolásának fontossága és a mindennapi élet örömei, bánatai köré fonódnak. Zenéjük alapvetően rock, de sokszor érezhetők a népzenei hatások, illetve van néhány egészen jazz-es beütésű számuk is. Nagy hatással van rájuk továbbá az irodalom: „Szívesen olvasgattam Wass Albert-könyveket, az ő emlékének és munkásságának próbáltunk valamiféle mementót állítani” – nyilatkozta Nyerges Attila, a zenekar frontembere egy interjúban.

 2012 tavaszán jelent meg új lemezük, a Kerítést bontok. Az albumon tizenöt dal hallható, melyek – a frontember elmondása szerint – egy, a trianoni határokon kívül született ember viszontagságos életét mesélik el. Azt, hogy milyen álmok közt nő fel, hogy éli meg nagyapja halálát, mit tapasztal, mikor az anyaországba érkezik, s vajon mi történik majd, amikor végre lebontjuk azt a bizonyos „kerítést”, ami elválasztja Testvért a Testvértől?

  „Ez az Ember talán Te vagy, talán csak ismerted. De az, hogy találkoztatok, az egészen biztos.”

 A dalok közül néhányat már korábban is hallhattunk koncerteken (azonban stúdió verziójuk most először készült) de vadonatúj számokkal is megörvendeztetett bennünket az együttes.  

 Az új lemez – a korábbiakhoz hasonlóan – nagyon sokszínű. Találunk rajta népdalfeldolgozást (Kedves álmot…), régi katonadal feldolgozását (Nem látlak én Téged többé), de egészen jazz-es (Álomrabló) dallamokat is. Az albumon sok vendégzenész is közreműködik; a Kőházy FankaDeli Ferenccel közös Ennyi! című számhoz időközben videoklip is készült.

 Egy biztos: mind szövegben, mind zenében tökéleteset alkotott ez a nagyszerű csapat – ahogy ezt már megszokhattuk tőlük.  Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan Magyar ember, akinek szívét ne dobogtatná meg – ha csak egy kicsit is - a lemez mondanivalója, és mire a zárógondolat (József Attila – Kész a leltár, részlet) is elhangzik Latinovits Zoltán előadásában, szeme egészen szárazon maradna, s ne érezne késztetést arra, hogy újra meg újra végighallgassa ezt a csodát.

 „Nyomot hagyni! – mondja Nyerges Attila-. Ez a cél.”

 Bennem nyomot hagyott. És Benned?

  

           

"Aki bújt, aki nem..."

  A nap egész délután erősen tűzött a Városra, mintha csak az lett volna a célja, hogy utoljára megpirítsa az emberek arcát így, a nyár végén.

 Egy lány és egy fiú sétált az úton; bőrük furcsán villogott és kicsit áttetszőnek tűnt a nagy világosságban. A lány aranykoronát viselt, a fiú kalapján árvalányhaj lengedezett a koszos, bűzös szellőben. A lány szivárványhártyája piros és csillogó volt, a fiúnak pedig egy szál haja sem maradt, pedig fiatalnak látszott. Egyébként teljesen átlagosak voltak.

 A Körúton jártak épp, s a hatalmas tömeg ellenére senki nem vette észre őket. Hát persze, miért is? Elvégre volt itt már mindenféle ember, néger, kínai, olasz, japán, német, meg koreai. Mit számít, ha két ember –vagy valami hasonló- jár közöttük? Itt nincsen idegen, itt elmosódnak a különbségek. Itt csak ember és ember van; semmi egyéb.

 A lány odabújt a fiúhoz, de nem ért hozzá.  A fiú volt az, aki a lány karjába kapaszkodott; ha az emberek csak kicsivel jobban odafigyelnek rájuk, látják, hogy a fiú keze szinte belefehéredik, annyira szorítja a másikat. Ujjai görcsösen kulcsolódtak a másikéra, miközben szeme üvegesen meredt maga elé. Valamikor barna szeme volt a fiúnak, mára csak ilyen seszínű maradt. Persze nem fontos ez sem, hiszen ha az emberek jobban figyeltek volna egymásra, akkor sem látják őket – csak az látta ezt a párt, akiknek nyitott volt a szíve és erős a lelke. És ugye, ebből manapság egyre kevesebb van. Az emberek persze nem tudták, hogy látniuk kellene őket; Ők meg nem törődtek velük. Nekik céljuk, fontos dolguk volt, és ez éltette őket, már ha életről beszélhetünk esetükben.

 A lány piros szeme most a fiúra tekintett, vértelen ajkai mosolyra húzódtak repedezett, fehér arcán. Ha az emberek látták volna, nem tudták volna megmondani, mennyi idős. A húsz és a hetven éves furcsa keveréke volt e lény. A fiú nem nézett rá, ugyanúgy meredt maga elé, s ha lehet, még görcsösebben szorította a lány karját.

 Jóideje mentek már, mikor egy gyorsétterem mellett megálltak. Nem enni akartak; sosem volt szükségük ilyen földi dolgokra. Az étterem melletti ajtót nézték. A hatalmas, száztíz éves épület díszes vaskapuja méltóságteljesen magasodott föléjük. Az ajtó mellett kétoldalt, a falon üvegkirakat volt, benne CD-k, lemezek, kazetták sorakoztak; alattuk egy papírtábla hirdette: Üzlet a belső udvaron.

 A furcsa pár nézte egy darabig a kaput, meg a kirakatot – nézték, de nem valószínű, hogy láttak is valamit. Aztán a lány lassan lenyomta a vaskapu díszes kilincsét, s a mellette tántorgó fiút vezetve belépett. Körfolyosós udvar fogadta őket: az ódon épület fantasztikus nagyságban magasodott föléjük. Furcsa, tömött csend volt idebenn; olyan érzést keltve, mintha a fülüket vattával tömték volna be. Ide nem hallatszott be az autók, villamosok, buszok monoton zörgése, az emberek lépteinek rohanó kopogása. Mintha egy másik világ lett volna. A lány piros szemeit fölfelé meresztgette. Úgy érezte, egy szakadékban áll, fölötte az emeletek összezárultak. Most nem mosolygott. Nézett csak felfelé, hallgatta a semmit, az a pici darab, ami a lelkéből megmaradt, iszonyatosan fájt. Ha tudott volna még sírni, valószínűleg a könnyek rég potyogtak volna az arcán. De ő már régen nem sírt – ahogy régen nem beszélt, és nem ölelt már senkit. Tévelygő gondolataiból a fiú görcsös rándulása rázta fel. A lány szemrebbenés nélkül nézte, ahogy társa összeesik, lezuhan a földre, öklendezik…                                                                                

 A vér néma patakban folydogált a lejtős kövezeten. A lány lassan letérdelt a fiú mellé és a vállára tette áttetsző kezét. „Mennünk kell” mondta az érintése, s a fiú felnézett rá üveges, seszínű szemeivel. Milyen szép, mélybarna szemek voltak ezek egykor… mára nem maradt abból semmi sem. A lány biztosan sóhajtott volna, ha emberi tüdejében maradt volna még erő. De nem maradt abból már semmi. Semmi…

 A CD-üzlet ajtaja szemben volt, az udvar egyik sarkában a hatalmas bérház alsó lakásában. Tipikus „sufni-bolt” volt, pici, de mégis tele értékesebbnél értékesebb dolgokkal; ide ment be a két lény.

 Bent a boltban épp egy negyvenes évei közepén járó hölgy vásárolt. Vörös haja volt, meg könnyű nyári ruhája; csak úgy suhant, mikor elment a pár mellett. A lány utána nézett, piros szeme egyre lázasabban csillogott. A pult mögött idősebb úr álldogált. Szemüvege és őszülő haja néha furcsákat vibrált a gyenge fényben. Pont, mint lánynak. A vörös hajú nő persze nem láthatta ezt. Ahogy senki sem.

 A lány lassan a pult elé lépdelt, mire az idős úr lassan felemelte a fejét. Kicsit elgondolkozott, miközben a vörös szemekbe fúrta tekintetét.

 - Szervusztok – mondta aztán lassan, szinte suttogva. – Tudtam, hogy eljöttök, csak azt nem, hogy mikor. De sebaj. Itt vagytok végre. A bújócska véget ért. Aki bújt, aki nem; vége.

 Elmosolyodott, és kezét a lány felé nyújtotta. Az tétovázott egy kicsit, fejét oldalra billentve fürkészte a férfi arcát. Végül kinyújtotta a kezét, s sápadt ujjait az eladó ujjaihoz érintette. Hirtelen kékes fény villant a boltocskában, s betöltötte az egész udvart. Ha egy ember épp arra jár, talán fényképezőgép vakujának gondolhatta volna.

 A férfi megszorította a lány kezét, és újra kedvesen mosolyogni kezdett.  

 - Ne félj – mondta. – Mindjárt vége.

 Lassan kiment az épületből, előre, a kirakathoz. Kis gondolkozás után egy CD-t vett ki a vitrinből, majd visszasétált az üzletbe. A lány éppen egy plakátot nézett meredten; mikor a férfi belépett, összerezzent. A férfi még mindig mosolygott, majd a lány hófehér kezébe rakta a lemezt.

 Ami ezután történt, emberi ésszel meg nem magyarázható. A két lény bőre egyre világosabb lett, mintha belülről világították volna meg őket, míg egyszerre teljesen átlátszóvá nem váltak. Ekkor hirtelen, mintha darabjaikra szakadtak volna, fény szökött ki a belsejükből. Újra felvillant a kékes vibrálás; s a lány koronája nagyot koppant a padlón.

 A férfi nézte még egy darabig a két lény hűlt helyét, aztán mosolyogva lehajolt, és felvette az egyetlen megamaradt emberi darabot a földről; a koronát, meg a kalapot. A CD-t visszatette a kirakatba, majd a két fejfedővel a kezében besétált egy kis szobába, ami az üzlet egy eldugott sarkában kapott helyet. Villanyt gyújtott, majd a több száz kalap és korona mellé akasztotta ezt a kettőt is a falra. Nézte még egy darabig a „gyűjteményt”, majd lekapcsolta a villanyt és kilépett az üzlet magányába.

 Angyalok voltak, vagy szellemek? Démonok? A férfi sem tudta pontosan; ő csak azt tette, amit rábíztak: hazasegítette őket, mikor már végeztek a dolgukkal. S hogy mi a dolguk? Ember! Nyisd ki néha a szemed mellett a szívedet is. Talán meglátod őket.

 Talán rájössz, mi a dolguk. Bár nem valószínű. Hiszen te is ember vagy. Igaz?

Fotó: Szalma Csilla

2012-09-02

Néhány szó magamról

 "Amikor a világ annyira megváltozik, hogy már élni se lehet benne többet, az embernek csak egy menedéke marad. Hogy megalkossa a maga külön világát, és bekerítse azt az érzéketlenség láthatatlan kerítésével."




  Wass Alberttől származnak ezek a gondolatok, melyekről úgy érzem, rám is tökéletesen igazak. Sokszor érzem úgy, hogy ki kellene törnöm a "szürke hétköznapokból"; olyankor kialakítom a saját világomat, melyben minden úgy alakulhat, ahogy én szeretném. Gyakran saját magamat, a saját gondjaimat, vagy éppen boldogságomat is belefűzöm írásaimba, az pedig, hogy az én gondolataim, tapasztalataim írányítanak egy-egy történetet, teljesen megszokott nálam. 

 Néhány éve kezdtem "írogatni", és most, barátaim, családom ösztönzésére döntöttem úgy, hogy talán másokkal is megosztom ezeket a gondolatokat. Hátha vannak még, akik így gondolkodnak, ahogy én, akiknek talán öröm, megnyugvás, vagy akár remény lehet az írásom, akik magukra ismernek egy-egy történetben. 


 Általában rövid, néhány oldalas írásaim vannak, nagyobb lélegzetvételű műveket -igaz belefogtam már többször-  nem készítettem eddig. Azt remélem, a blog működtetése másoknak, és saját magamnak is inspiráció lehet. 


 Minden gondolatot, ötletet, tanácsot szívesen várok, örömmel fogadok. Őszintén remélem, hogy hatással lehetek rátok, kedves olvasókra, és szeretettel, érdeklődéssel fogadjátok majd egy szárnyát bontogató fiatal írásait. 


Lilla Krigare

Fotó: Szalma Csilla