"Aki bújt, aki nem..."

  A nap egész délután erősen tűzött a Városra, mintha csak az lett volna a célja, hogy utoljára megpirítsa az emberek arcát így, a nyár végén.

 Egy lány és egy fiú sétált az úton; bőrük furcsán villogott és kicsit áttetszőnek tűnt a nagy világosságban. A lány aranykoronát viselt, a fiú kalapján árvalányhaj lengedezett a koszos, bűzös szellőben. A lány szivárványhártyája piros és csillogó volt, a fiúnak pedig egy szál haja sem maradt, pedig fiatalnak látszott. Egyébként teljesen átlagosak voltak.

 A Körúton jártak épp, s a hatalmas tömeg ellenére senki nem vette észre őket. Hát persze, miért is? Elvégre volt itt már mindenféle ember, néger, kínai, olasz, japán, német, meg koreai. Mit számít, ha két ember –vagy valami hasonló- jár közöttük? Itt nincsen idegen, itt elmosódnak a különbségek. Itt csak ember és ember van; semmi egyéb.

 A lány odabújt a fiúhoz, de nem ért hozzá.  A fiú volt az, aki a lány karjába kapaszkodott; ha az emberek csak kicsivel jobban odafigyelnek rájuk, látják, hogy a fiú keze szinte belefehéredik, annyira szorítja a másikat. Ujjai görcsösen kulcsolódtak a másikéra, miközben szeme üvegesen meredt maga elé. Valamikor barna szeme volt a fiúnak, mára csak ilyen seszínű maradt. Persze nem fontos ez sem, hiszen ha az emberek jobban figyeltek volna egymásra, akkor sem látják őket – csak az látta ezt a párt, akiknek nyitott volt a szíve és erős a lelke. És ugye, ebből manapság egyre kevesebb van. Az emberek persze nem tudták, hogy látniuk kellene őket; Ők meg nem törődtek velük. Nekik céljuk, fontos dolguk volt, és ez éltette őket, már ha életről beszélhetünk esetükben.

 A lány piros szeme most a fiúra tekintett, vértelen ajkai mosolyra húzódtak repedezett, fehér arcán. Ha az emberek látták volna, nem tudták volna megmondani, mennyi idős. A húsz és a hetven éves furcsa keveréke volt e lény. A fiú nem nézett rá, ugyanúgy meredt maga elé, s ha lehet, még görcsösebben szorította a lány karját.

 Jóideje mentek már, mikor egy gyorsétterem mellett megálltak. Nem enni akartak; sosem volt szükségük ilyen földi dolgokra. Az étterem melletti ajtót nézték. A hatalmas, száztíz éves épület díszes vaskapuja méltóságteljesen magasodott föléjük. Az ajtó mellett kétoldalt, a falon üvegkirakat volt, benne CD-k, lemezek, kazetták sorakoztak; alattuk egy papírtábla hirdette: Üzlet a belső udvaron.

 A furcsa pár nézte egy darabig a kaput, meg a kirakatot – nézték, de nem valószínű, hogy láttak is valamit. Aztán a lány lassan lenyomta a vaskapu díszes kilincsét, s a mellette tántorgó fiút vezetve belépett. Körfolyosós udvar fogadta őket: az ódon épület fantasztikus nagyságban magasodott föléjük. Furcsa, tömött csend volt idebenn; olyan érzést keltve, mintha a fülüket vattával tömték volna be. Ide nem hallatszott be az autók, villamosok, buszok monoton zörgése, az emberek lépteinek rohanó kopogása. Mintha egy másik világ lett volna. A lány piros szemeit fölfelé meresztgette. Úgy érezte, egy szakadékban áll, fölötte az emeletek összezárultak. Most nem mosolygott. Nézett csak felfelé, hallgatta a semmit, az a pici darab, ami a lelkéből megmaradt, iszonyatosan fájt. Ha tudott volna még sírni, valószínűleg a könnyek rég potyogtak volna az arcán. De ő már régen nem sírt – ahogy régen nem beszélt, és nem ölelt már senkit. Tévelygő gondolataiból a fiú görcsös rándulása rázta fel. A lány szemrebbenés nélkül nézte, ahogy társa összeesik, lezuhan a földre, öklendezik…                                                                                

 A vér néma patakban folydogált a lejtős kövezeten. A lány lassan letérdelt a fiú mellé és a vállára tette áttetsző kezét. „Mennünk kell” mondta az érintése, s a fiú felnézett rá üveges, seszínű szemeivel. Milyen szép, mélybarna szemek voltak ezek egykor… mára nem maradt abból semmi sem. A lány biztosan sóhajtott volna, ha emberi tüdejében maradt volna még erő. De nem maradt abból már semmi. Semmi…

 A CD-üzlet ajtaja szemben volt, az udvar egyik sarkában a hatalmas bérház alsó lakásában. Tipikus „sufni-bolt” volt, pici, de mégis tele értékesebbnél értékesebb dolgokkal; ide ment be a két lény.

 Bent a boltban épp egy negyvenes évei közepén járó hölgy vásárolt. Vörös haja volt, meg könnyű nyári ruhája; csak úgy suhant, mikor elment a pár mellett. A lány utána nézett, piros szeme egyre lázasabban csillogott. A pult mögött idősebb úr álldogált. Szemüvege és őszülő haja néha furcsákat vibrált a gyenge fényben. Pont, mint lánynak. A vörös hajú nő persze nem láthatta ezt. Ahogy senki sem.

 A lány lassan a pult elé lépdelt, mire az idős úr lassan felemelte a fejét. Kicsit elgondolkozott, miközben a vörös szemekbe fúrta tekintetét.

 - Szervusztok – mondta aztán lassan, szinte suttogva. – Tudtam, hogy eljöttök, csak azt nem, hogy mikor. De sebaj. Itt vagytok végre. A bújócska véget ért. Aki bújt, aki nem; vége.

 Elmosolyodott, és kezét a lány felé nyújtotta. Az tétovázott egy kicsit, fejét oldalra billentve fürkészte a férfi arcát. Végül kinyújtotta a kezét, s sápadt ujjait az eladó ujjaihoz érintette. Hirtelen kékes fény villant a boltocskában, s betöltötte az egész udvart. Ha egy ember épp arra jár, talán fényképezőgép vakujának gondolhatta volna.

 A férfi megszorította a lány kezét, és újra kedvesen mosolyogni kezdett.  

 - Ne félj – mondta. – Mindjárt vége.

 Lassan kiment az épületből, előre, a kirakathoz. Kis gondolkozás után egy CD-t vett ki a vitrinből, majd visszasétált az üzletbe. A lány éppen egy plakátot nézett meredten; mikor a férfi belépett, összerezzent. A férfi még mindig mosolygott, majd a lány hófehér kezébe rakta a lemezt.

 Ami ezután történt, emberi ésszel meg nem magyarázható. A két lény bőre egyre világosabb lett, mintha belülről világították volna meg őket, míg egyszerre teljesen átlátszóvá nem váltak. Ekkor hirtelen, mintha darabjaikra szakadtak volna, fény szökött ki a belsejükből. Újra felvillant a kékes vibrálás; s a lány koronája nagyot koppant a padlón.

 A férfi nézte még egy darabig a két lény hűlt helyét, aztán mosolyogva lehajolt, és felvette az egyetlen megamaradt emberi darabot a földről; a koronát, meg a kalapot. A CD-t visszatette a kirakatba, majd a két fejfedővel a kezében besétált egy kis szobába, ami az üzlet egy eldugott sarkában kapott helyet. Villanyt gyújtott, majd a több száz kalap és korona mellé akasztotta ezt a kettőt is a falra. Nézte még egy darabig a „gyűjteményt”, majd lekapcsolta a villanyt és kilépett az üzlet magányába.

 Angyalok voltak, vagy szellemek? Démonok? A férfi sem tudta pontosan; ő csak azt tette, amit rábíztak: hazasegítette őket, mikor már végeztek a dolgukkal. S hogy mi a dolguk? Ember! Nyisd ki néha a szemed mellett a szívedet is. Talán meglátod őket.

 Talán rájössz, mi a dolguk. Bár nem valószínű. Hiszen te is ember vagy. Igaz?

Fotó: Szalma Csilla

2012-09-02