A Lány hamar
felébredt. Nem tudta, miért. Máskor, ha szünidő volt, késő délelőttig az ágyban
tudott maradni. Aznap nem. Kipattant a szeme, és a szíve úgy lüktetett, mintha
legalábbis futott volna.
Felült az ágyon és
kihúzta a függönyt; picit hunyorgott még a hirtelen fényáradatban. Körülnézett:
minden ugyanolyan volt, mint mielőtt lefeküdt. De mégis, mintha a tárgyak, a
falak éltek, lüktettek volna. Kitekintett az ablakon: a fák ünnepi díszben
sorakoztak, az utca porában finomcipős emberek jártak, akik –mielőtt elindultak
- pontosan tudták, hogy mire a Térre érnek, már mind koszosak lesznek - de
azért csak kitisztították a lábbelijüket. És mindegyikük szíve felett ott volt
a kokárda. A lány elmosolyodott: „Március 15. van!” És valami egészen furcsa
boldogság öntötte el a lelkét. Valami reményszerű.
Fehér ruhát vett
fel, a hajába szalagot font – nemzetiszínűt. Felvette a legszebb cipőjét, és ő
is elindult az utca porában. Útközben néha megállt; meg-megsimogatta az öreg
fákat, ránevetett a madarakra és át akarta ölelni az egész világot. Boldog volt
– meg nem tudta volna mondani, miért. Aznap szeretettel nézett rá a legkisebb
út menti kóróra is: ő is magyar! „Talán még jobban is, mint mi, az emberek.
Mert mi sokszor elfeledjük, kik vagyunk, pedig mindennap ezeken az utcákon
megyünk végig, és mindennap ezt a nyelvet beszéljük. De mégsem jut eszünkbe,
hogy rengeteget kaptunk, és adnunk is kellene valamit… legalább, hogy
kitartsunk. Miért nem vagyunk olyanok, mint a gaz, aki annyira ragaszkodik a
földjéhez, hogyha kitépik, meghal?”
Egy férfi jött
szembe vele. Magas volt, de összegörnyedt. Kalapját homlokára húzta, szemét
lesütötte. „Miért nem néz fel? Miért nem jár büszkén, mint ma mindenki? És
nincs rajta kokárda sem. Talán…”
- Jó napot! Március
15.-e van! – Kiáltott rá a Férfira és rámosolygott. Az ember furcsán nézett rá,
mintha nem értené, ez miért különleges dolog. De a Lány, mikor elmentében
visszafordult, még láthatta, ahogy a férfi kihúzza szeméből fejfedőjét, és
büszkén lépkedve megy tovább.
„Miért ilyen
különleges ez a nap? És miért érzem magam ilyen furcsán? Ilyen… boldogan…”
Zászlósok mentek el
mellette. A nap büszkén csillant meg a piros, a fehér, meg a zöld selymeken. A
táncosok is ünneplőben voltak; rámosolyogtak a Lányra, és kalapot emeltek
előtte. A Lány visszanevetett rájuk, és integetett.
„Hogy mi a szép
ebben az egészben? Talán, hogy ilyenkor senki nem kérdőjelezi meg a másik
kilétét. Ilyenkor minden magyar egy ember, egyetlen lüktető szív.”
A nap szikrázott, és
feltűnően meleg lett. Ünneplőruhás gyerekek szaladtak el a Lány mellett, és
komoly, most mégis felszabadult felnőttek mentek utánuk. Most Ők sem kiabáltak,
csak nevettek, és valami gyönyörű csillogott a szemükben.
„Igen, ez a
legszebb. Az emberekben most ott a remény. Visszarepülnek az időben, és
reménykednek. Hiába tudják, hogy alig másfél év múlva vége – ez most nem
érdekli őket. Ez a remény napja! És csak a reményé…”
A Lány még elrúgott
egy kavicsot az útjából, aztán csatlakozott a Térre igyekvő tömeghez, mely
lassan őt is magába olvasztotta. S magába olvasztotta a gondolatait, álmait,
hogy igazán szép legyen az élet. Legalább ezen az egy napon.
2012-03-29
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése